A szárazföldi csapatokat támogató vadászbombázó A szovjet Szu-22M3 sugárhajtású, változtatható nyilazású szárnyú vadászbombázó. Feladata a szárazföldi csapatok harcának támogatása volt. A Szu–17 típusjelzést a Szovjetunióban hadrendbe állított gépekre használták, míg a Szu-20 és 22 az exportra gyártott gépeket jelölte. A magyar légierő 12 darabot rendszeresített belőle, amelyek 1984 és 1997 szolgáltak. NATO-kódja: Fitter-J. Rövidebb felszállópályára volt szükség A Szu-17-eset a Szu-7 továbbfejlesztésével hozta létre a OKB Szuhoj az 1970-es évek elején. A Szu-7-essel, amely addig a Szovjet Front Légierő fő csapásmérő típusának számított, több probléma is volt: a kis terhelhetőség és hatótávolság mellett nagy volt a felszállási úthossza, és csak nagyméretű és jó állapotú futópályákról lehetett elindítani. Háború esetén azonban ezek a pályák nem mindig állnak rendelkezésre a fronton, és az ellenség is ezeket igyekszik elsőként megsemmisíteni. A fejlesztők a félszárnyak külső kétharmadának nyilazását tették változtathatóvá, és ezzel elkerülték a Szu-7 törzsének áttervezését. A repülőgép félszárnyainak tövébe oldalanként egy-egy NR–30 típusú gépágyút építettek. A törzs alatt 4 fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki. A félszárnyak alatt ilyen 3-3 csomópont van. Az exportra szánt Szu-22M3 típusból összesen 59 példány épült, ebből 12 került a Magyar Néphadsereghez. Magyarországon Az első Szu–22M3K vadászbombázók 1983-ban érkeztek meg szétszerelve Magyarországra, és 1984-től repültek a taszári 101. Felderítő Repülőszázad kötelékében. A gépek között három Szu–22UM3K kétüléses gyakorló-változat is volt. A magyar légierő gépei nem a típushoz általánosan használt Ljulka AL–21, hanem a Tumanszkij R–29BSZ–300 utánégetős gázturbinás sugárhajtóművel készültek. A vadászbombázókon H–23 (APU–68U indítósínre függesztve), H–25ML és MP rakéták álltak rendszerben. A használat során összesen 3 gép semmisült meg: két M3, és egy UM. A kiállított példány 1983-ban készült a Szovjetunióban, gyári száma: 51612.